Sokszor hallottam már:
"Neked könnyű, hiszen azt csinálod, amit szeretsz."
Vagy:
"Csak hétvégén dolgozol, szórakozol is közben és még jól is keresel."
Volt olyan is, hogy amikor egy étteremben zongoráztam, az egyik pincér megjegyezte:
"Te csak három órát játszol és több pénzt kapsz, mint aki egész nap dolgozik."
Ez az, amikor valaki csak a felszínt látja. Azt már nem, hogy amikor úgy tűnik, könnyedén, odafigyelés nélkül játszom, annak hátterében évtizedes tanulás, gyakorlás és tapasztalat áll.
Fontos tisztázni: ez a bejegyzés nem panaszkodás. Inkább betekintés egy olyan világba, amit a közönség ritkán lát. Azokba a csendes részletekbe, amelyek a színpadon túl zajlanak, mégis elengedhetetlenek.
A gondolatok az én személyes tapasztalataimból fakadnak, a saját zenei munkám alapján. A kép nem teljes – de talán árnyaltabb lesz.
A zenélés nem olyan, mint a biciklizés: nem elég egyszer megtanulni. Ha kimaradnak a gyakorlások, a tudás fokozatosan megkopik. Még a szinten tartás is napi szintű odafigyelést kíván, míg a fejlődés – különösen felnőttként, vagy több hangszer esetén – többórás, rendszeres rutint követel.
Ez különösen fontos azoknak, akik igényesek magukkal szemben és a saját, valamint a közönség elvárásainak is meg akarnak felelni!
Sokan a szakmában hobbizenészként vannak jelen – teljesen érthető módon, hiszen nem ebből élnek. Nekik kevesebb idejük és energiájuk jut a felkészülésre, gyakorlásra. Ez azonban olykor téves képet alakít ki a zenészekről, amikor kívülállók egy kalap alá veszik a hobbizenészeket és a főállású művészeket.
Fontos hangsúlyozni: ez nem kritika, csupán megfigyelés. A körülmények mások – és természetesen tisztelet a kivételnek!
Sokan csak annyit látnak, hogy zenélünk néhány órát – de ez csupán a látható része egy egész napos, sokrétű munkának. A koncert, amit a közönség lát, csak a jéghegy csúcsa.
Próbák, utazás, beállás, bepakolás, lepakolás – ezek mind hozzátartoznak. És akkor ott a technikai háttér: hangszerek, keverőpult, mikrofonok, állványok – ezek költsége több százezer, akár több milliós nagyságrend is lehet.
A hangszeremen kívül gyakran nekem kell vinnem a teljes hangosítást is, különösen, ha zenekarral lépek fel. Ha így van, ezeket nem egy cég biztosítja, hanem nekünk kell megvennünk és karbantartanunk, valamint gondoskodni a szállításról.
Amennyiben kiszervezem egy külső vállalkozónak a munkát, akkor az ő bérét is nekem kell kitermelnem
Ebben a műfajban, amit én csinálok, egy hónapban általában nyolc fellépési nap van (péntek és szombat), tehát ebből a nyolc napos munkából kellene megkeresni a teljes havi fizetést.
Igen, előfordul, hogy hétköznap is akad fellépés, de az sem garantált, hogy minden hétvégére jut munka.
Vannak csendesebb hónapok, amikor szinte alig van rendezvény és senki nem garantálja, hogy hónapról hónapra biztosítva lesznek a felkérések – ezért folyamatosan tenni kell érte, hogy így legyen: kapcsolatokat építeni, jelen lenni, reagálni, szervezni.
A főállású zenésznek legalább egyéni vállalkozónak kell lennie.
A kiszámlázott összeg legalább 23%-a adókra megy és havonta fizetni kell a könyvelőt, valamint számos más vállalkozással járó költséget – még akkor is, ha nincs bevétel.
Ilyenkor is meg kell fizetni a minimálbér utáni járulékokat, vagyis gyakorlatilag minden hónapban körülbelül mínusz 100.000 forinttal indítok.
Ami még fontosabb: ezeket a vállalkozással kapcsolatos ismereteket nem tanítják a zeneiskolában.
A számlázás, az adminisztráció, a szerződéskötések, az ügyintézés gyakran teljesen idegenek egy "művész típusú" embertől – mégis helyt kell állni bennük. Idő, energia és tanulás kell ahhoz is, hogy az ember ebben a szerepben is működni tudjon - és mindezt a zene mellett.
Mert hétköznap sem "üres" – ahogy már a gyakorlás kapcsán is említettem.
A próbák, gyakorlás és felvételek készítése mellett ott a közösségi média: Facebook, Instagram, YouTube – mindegyikre tartalmat kell gyártani, rendszeresen. Ez nem egyszerű hóbort: ma már elvárás.
Sajnos a mai világban, ha nem vagyok aktív ezeken a platformokon, olyan, mintha láthatatlan lennék!
A social media menedzsment pedig külön szakma lett – de ha magam csinálom, akkor az időmmel fizetek. Ha kiszervezem, akkor meg kell termelni más bérét is.
Tehát ez sem csak "posztolgatás"!
Ugyanez igaz a saját weboldalra is – ami nem luxus, hanem szükséglet.
Ha nincs weboldalam, sokan nem vesznek annyira komolyan.
A saját weboldalt is én készítettem – és nem vagyok webfejlesztő. Nemcsak rengeteg időm ment rá, hanem rendszeresen frissíteni kell az információkat is, hogy naprakész maradjon. Még így is fizetnem kell a tárhelyért, domain-ért, fenntartásért. Ha mással csináltatnám, még drágább lenne, de így is része a havi kiadásoknak.
A demófelvételek ma már alapelvárás. De egy zenész nem feltétlen stúdiós szakember – tehát stúdióba kell mennie, ahol az óradíj 10.000 Ft-tól indul. Egyetlen délután minimum 50.000 Ft is lehet, anélkül, hogy kész lenne a dal. És ha klip is kell?
Egy teljes havi fizetés megy el egyetlen dalra, még ha kedvezményes áron is dolgozik valaki.
Én magam csinálom a felvételeimet, de ez újabb órák és napok a háttérmunkára.
Gyakran vállalok stúdió munkákat más zenészeknek is, hogy segítsek nekik – és persze, hogy bevételhez jussak. Viszont itt jön a csapda: ha ebből pénzt keresek, akkor nem marad időm a saját zenei projektjeimre.
Így könnyen előfordulhat, hogy azt az összeget, amit mások felvételével keresek, végül arra kellene elköltenem, hogy valaki más vegye fel és keverje meg helyettem az én saját dalaimat.
És végül: a közönség a kész produkciót hallja, de nem látja a mögötte húzódó idő- és energiabefektetést. Egy dal nemcsak megszületik – hanem hosszú út vezet a megszólalásig.
A zenészmunka jellemzően hétvégére esik – amikor más pihen vagy a családjával van. Én ezekben az időszakokban általában úton vagyok.
Hétköznap, amikor otthon vagyok, a családtagjaim is dolgoznak – így a közös idő meglehetősen kevés. Ez párkapcsolati szinten is kihívásokat jelent, amit tudatosan kezelni kell.
És ha egy fellépés távolabbi városban van, hiába csak két órás a műsor, gyakran már délután háromkor vagy korábban el kell indulni – és csak éjfél után érek haza.
Az a "két óra" tehát a valóságban 10-12 órás elfoglaltság.
A zenélés addig szórakozás, amíg az ember akkor csinálja, amikor kedve van hozzá.
Főállású zenészként nem tehetem meg, hogy csak akkor álljak színpadra, amikor jól esik.
Játszanom kell akkor is, ha fáradt vagyok, szomorú, kimerült, vagy épp másnapos az időbeosztásom. Mert ez nem hobbi – ez megélhetés.
A közönség nem ebből akar részesülni, hanem abból a hangulatból, amit elvár.
Tehát akkor is mosolyogni kell, lelkesedni és szórakoztatni – ez a hivatás része.
Ezért mondom: a "könnyűzene" csak a műfaj neve – nem a munkáé.
Ez egy szakma! Egy hivatás!
Ugyanolyan tudást, elkötelezettséget és felelősséget kíván, mint bármelyik másik.
Gyakran több órát dolgozom, mintha nyolctól négyig lennék egy civil állásban – csak nálam ez nem ér véget délután, sőt, sokszor akkor kezdődik igazán.
Mert nemcsak zenész vagyok, hanem vállalkozó, egy kicsit informatikus, social media menedzser, weboldalkezelő, hangmérnök és videóvágó is.
És igen, nekem is csak 24 órából áll egy nap. …és bár szeretem csinálni és mosolygok zenélés közben, ez nem jelenti azt, hogy könnyebb lenne. Mert attól még ugyanolyan kemény munka.
2012-ben rendezték meg Pilinyben a VIII. Váci Egyházmegyei Találkozót és felkérték Rácz Rolandot, hogy írja meg az esemény himnuszát. A kolléga pedig engem kért fel, hogy készítsem el a dal hangszerelését.
Ez a dal Zoránnak íródott és úgy tudom, az ő előadásában jelent meg elsőként, viszont én Gerendás Pétertől, a dal szerzőjétől hallottam először.
Korábban, már említettem a Glaucus formációt.
Vác mellett, a Naszály hegy lábánál, Kosdon van egy csodálatos hely, a RoBirtok Élményközpont.
